Önkritika

Bizonyára sokunknak cseng a fülében a szülői felszólítás gyerekkorból, hogy gyakoroljunk önkritikát. Gyerekként sokszor feltettük magunkban – akár hangosan is – azt a kérdést, hogy “na de azt hogy kell?” Aztán annyira járatosak lettünk az önkritika gyakorlásában, hogy felnőttként azt vesszük észre, végtelenített lejátszásban megy a fejünkben a kritikus belső hang, és a kikapcsoló gombot nem is találjuk. 

A szüleink hangja most is megszólalhat a fejünkben erre:

“Ez legyen a legnagyobb baj! Jobb, ha szigorú vagy magadhoz, mint hogy elszállj!” 

Viszont felnőttként már rendelkezünk azzal a képességgel,  hogy kritikusan szemléljük az ő intelmeiket is, ne csak magunkat. Ebben a cikkben ránézünk, hogy hogyan és milyen mértékben egészséges az önkritika, mikor hallgassunk a belső hangunkra. 

Az önkritika jelentése

Az önkritika azt jelenti, hogy valamilyen szempontból, bizonyos elvárások mentén megvizsgáljuk magunkat és ítéletet mondunk. Tehát, röviden-tömören megfogalmazva: megnézzük, hogy a belső iránytűnknek megfeleltünk-e. 

Normális esetben mindenkiben van egy ilyen belső iránytű, amely az elvárásokat, a normákat, a morális értékeket és a jó-rossz közötti különbségeket  betájolja. Minél inkább eltérünk a helyes iránytól, annál inkább kileng a mutató. Tehát az önkritika bizonyos mértékig egészséges. Azt jelenti, hogy reflektálni tudok magamra, belátó tudok lenni a hibáimmal szemben, elfogadom, hogy azok léteznek, és elfogadom, hogy vannak dolgok, amelyekben fejlődnöm kell. 

A Belső Kritikus 

De mi van akkor, ha a Belső Kritikus túl szigorú, amikor minden ‘hiba’ grammonként van kimérve a képzeletbeli mérlegen? 

Belátható, hogy ez egy terhelő élet, hiszen minden apróságnak súlya van. A Belső Kritikus túlkövetelésének nagyon nehéz megfelelni, hiszen úgy tűnhet, neki semmi sem elég jó, és ez a folyamatos elégedetlenség érzését hozza magával. Sok esetben jellemző, hogy az egész személyiségünkre vonatkoztatva jelentkezik: ha nem csinálok jól valamit, akkor én nem vagyok elég jó – ha pedig nem vagyok elég jó, akkor nem szeretnek. Tehát valójában amikor a Belső Kritikus túlkövetel, a saját szerethetőségünk forog kockán. 

Nézzünk meg egy konkrét példát a túlkövetelő Belső Kritikus megjelenésére: Anna egy munkahelyi prezentációt tartott, de az egyik dián véletlenül elütött egy szót. Bár a kollégái figyelmesen hallgatták, bólogattak, és utána többen meg is dicsérték, ő csak erre az apró hibára tudott gondolni. A fejében elindult a negatív belső monológ:

“Ez borzalmas volt! Mindenki észrevette az elírást. Biztos azt gondolják, hogy hanyag vagyok. Legközelebb inkább nem is vállalok ilyet, nehogy megint beégjek.”

Miközben mások már régen továbbléptek, Anna egész nap rágódott az elíráson, és egy teljesen jó prezentációt is kudarcként élt meg. Ez a fajta belső kritika nemcsak felesleges szorongást okozott neki, hanem hosszú távon visszatarthatja attól, hogy magabiztosan vállaljon új kihívásokat.

Önértékelési zavar

A merev, túlzó, egészségtelen önkritika hátterében önértékelési zavar áll. Ez azt jelenti, hogy folyton bizonytalannak érzed magad, kételkedsz a saját értékedben, és nehezen hiszed el, hogy elég jó vagy. 

Honnan tudhatod, hogy érintett vagy?

• Folyton kritizálod magad – mindig találsz valamit, amit rosszul csináltál.
• Nehezen viseled a kritikát – ha valaki megjegyzést tesz, napokig rágódsz rajta.
• Félsz a kudarctól – inkább bele sem vágsz dolgokba, mert mi van, ha nem sikerül?
• Másokhoz hasonlítgatod magad – és persze mindig úgy érzed, hogy alulmaradsz.
• Kényszeresen meg akarsz felelni – attól félsz, hogy ha nem vagy elég jó, nem fognak szeretni.
• Nem tudsz mit kezdeni a dicsérettel – ha valaki elismer, inkább mentegetőzöl, minthogy elhidd.
• Sokat szorongsz emiatt – állandóan stresszelsz, hogy mit gondolnak rólad mások.

Honnan eredhet?

Kialakulásában nagyon meghatározóak a korai tapasztalatok, a szülő-gyermek kapcsolat. Például a szülőtől származó büntetés-jutalmazás (nevelés) a hosszú évek alatt beépül a személyiségünkbe, azonosulunk vele. Ha túlsúlyban volt a negatív, kritikus, ítélkező hang, akkor nem meglepő, hogy saját magunk felé is így tudunk fordulni. Ha a szeretetünk feltételhez van kötve, azt érezhetjük, hogy valamilyennek lennünk kell, valaminek meg kell felelnünk ahhoz, hogy elfogadjanak, szeressenek. 

Mit lehet tenni ellene?

Fontos a belső hang meghallása, de nem csak a kritikusé, hanem az Egészséges Felnőtt részünk hangját is meg kell hallanunk, amelyik józan és racionális – aki azt tudja mondani, hogy elég jó vagy a hibáiddal együtt is. 

Ha visszatérünk Anna példájához, az ő esetében a reálisabb felnőtt hang ezt mondhatja a történésekre:

„Igen, volt egy kis elírás, de ettől még az egész előadás jól sikerült. Senki sem tökéletes, és a többiek valószínűleg észre sem vették, vagy ha igen, nem tulajdonítottak neki ekkora jelentőséget.„

Sokan attól tartanak, hogy ha „elengedik” az önkritikát, kevésbé lesznek motiváltak. Azonban a konstruktív önreflexió és a romboló önkritika között lényeges különbség van, és a pozitív hangvételű magunk felé fordulás sokkal inkább hozzájárulhat a hosszú távú fejlődésünkhöz. Ehhez nem biztos, hogy könnyű út vezet, hiszen a hosszú évek alatt fennálló önértékelési problémát nem lehet egy csettintéssel megoldani. Fontos az önismeret fejlesztése, sőt ha szükséges, akár pszichoterápia igénybevétele is.